I. Budavári Beethoven zeneszerzőverseny – Játék és muzsika komoly téttel

I. Budavári Beethoven zeneszerzőverseny – Játék és muzsika komoly téttel

A Budavári Önkormányzat a Beethoven Budán Fesztivál keretében idén első alkalommal hirdetett zeneszerzőversenyt. A pályázók feladata Beethoven A távoli kedveshez (An die ferne Geliebte) című dalciklusa által ihlett zenei variáció vagy parafrázis elkészítése. A versenyre március 14-ig várják a műveket. A 6000 euró összdíjazású versenyről Maros Miklós Svédországban élő zeneszerzővel, a zsűri elnökével beszélgettünk.

– Véleménye szerint melyik a könnyebb feladat: önálló művet alkotni vagy variációt, illetve parafrázist írni egy már létező zeneműhöz?

– Igazság szerint még soha nem gondolkodtam azon, hogy mennyire nehéz feladat egy kompozíció megalkotása… A zeneszerző számára gondot jelenthet például, ha nincs elegendő ideje a darab megalkotására, és a különféle megkötések is akadályozhatják a fantázia szabad szárnyalását. Hozzáteszem azonban, hogy ugyanezek a szempontok serkentő hatásúak is lehetnek. A rövid határidő ugyanis erősebb koncentrációt igényel és a kiindulópontként előre megadott hangszerösszeállítás is inspirációt nyújthat az új mű megalkotásához. Őszintén remélem, hogy az érdeklődő zeneszerzők nem egyszerűen megoldandó feladatnak, hanem inspirációnak tekintik a versenykiírásban feltüntetett kívánalmakat.

– Beethoven vajon mit szólna ehhez a zenei játékhoz?

– Bevallom, nem vagyok biztos abban, hogy a zeneszerzők játéknak tekintik azt a többhónapos munkát, amit egy új darab megírása igényel, ennek ellenére, a megmérettetést talán mégis nevezhetjük játéknak – igaz, komoly téttel. Hiszen, ha az alkotó nem veszi komolyan a saját munkáját, akkor hogyan kívánhatná, hogy a muzsikusok komolyan vegyék. A közönség elé sem kívánkozik az ilyen típusú darab.

Visszatérve a kérdésre, úgy vélem, Beethoven komolyan vette minden zeneművét, függetlenül azok műfajától vagy fajsúlyától. Mások művei évszázadok óta ihletnek zeneszerzőket újabb kompozíciók alkotására, így valószínűleg Beethovennek sem esne rosszul, hogy zenei ötleteit mások, más időben másképp újra felélesztik.

– A zsűri a stílushűség tekintetében mennyire ad szabad kezet a pályázóknak?

– A pályázati kiírásban nem kértünk stílushűséget, hiszen az azt jelentené, hogy a szerzők az új műveket Beethoven stílusában komponálják. Ez a kötöttség azonban inkább akadály, mint segítség lenne az önálló zenemű alkotásában. Egy zeneszerző számára a legfontosabb munkaeszköz a zenei nyelv. Ezen a nyelven tudja kifejezni magát, és így közli saját gondolatait a hallgatósággal. Amennyiben a saját nyelvén képes valami újat mondani – a jelen pályázat esetében akár Beethoven valamelyik zenei ötletéből kiindulva is –, akkor ez az ötlet a szerző sajátjává válik és új életre kel. Ugyanezt a minősítést egy egyszerű stílusgyakorlatról nem lehet elmondani. Ez utóbbi valóban csupán egy feladatmegoldás, amely a zenei tanulmányokhoz, illetve a szakma kézműves jellegéhez tartozik, nem az önálló művészethez.

– Megtippelhető, hogy a dalciklus mely darabjára érkezik majd a legtöbb variáció?

– A kompozíciók alkotásakor minden zeneszerző saját magából indul ki, és ez még akkor is igaz, ha a mű felkérésre vagy pályázatra készül. Ugyanez vonatkozik a Beethoven zeneszerzőversenyre is, így remélhetően a dalciklus különböző elemei inspirálják majd a szerzőket.

-A verseny kiírásában miért határozták meg a hangszerek körét, a kötelező zongorát, valamint a hegedű, a brácsa és a cselló egyikét, illetve – választhatóan – akár mindegyikét?

– Nem titok, hogy egy zeneszerzőversenynek léteznek praktikus részletei is. Például nem lehet tetszőleges hosszúságú darabokkal nevezni és a zenei együttes nagysága sem lehet korlátlan. A díjazott művek bemutatásának körülményeit a fenti feltételek meghatározásával szabályoztuk. Ha a kiírás ellenére valaki mégis egy zenekari művel pályázna, akkor a művét sajnos nem tudjuk elbírálni. A versenykiírásban megadott három hangszer utalhat Beethovenre is, de a mai zeneszerzők számára ezek ugyanolyan fontosak. Emellett a zsűri számára könnyebb összehasonlítani a pályázók darabjait, ha azok hasonló hangszerösszeállításra íródtak.

– Találkozott már olyan kezdeményezéssel, hogy egy önkormányzat pénzdíjas zeneszerzői pályázattal támogatja a kultúrát?

– Sokféle verseny létezik, néhány évvel ezelőtt például Stockholm városa kantáta írására írt ki pályázatot, nagyon komoly pénzjutalommal. A zenei versenyek kapcsán gyakran elhangzik az a vélemény, hogy a zene nem sport, nem mérhető és nem lehet igazságosan dönteni arról, hogy melyik a legjobb darab, vagy a legjobb előadás. Szerencsére a művészet szubjektív, ezért mindenkinek más és más élményt kínál. De a zeneszerző minden alkalommal megmérettetik, így az új alkotásait akaratlanul is összehasonlítják a korábbiakkal. Végül kiderülhet, hogy egy nem díjazott mű is lehet nagyszerű, és előfordulhat, hogy többet fogják játszani, mint azt, amelyik megnyerte a versenyt.

– Milyen személyes emlékeket őriz a Budai Várról?

– Pécsett születtem, tizenkét éves koromban költöztünk Budapestre, 1955-től az Országház utcában laktunk. Anyám és a testvérem (Maros Éva hárfaművész – a szerk.) egészen a közelmúltig ugyanabban a lakásban lakott. Gyerekkorom nagy részét a Várban töltöttem, általános iskolai tanulmányaim utolsó éveit a Táncsics Mihály utcai általános iskolában végeztem, majd a Várból jártam a zenei gimnáziumba és a konzervatóriumba, végül a Zeneakadémiára. Stockholmba költözésem után is gyakran ide tértem vissza. Az utóbbi hatvan év alatt sokat változott a környék, de én a mai napig – Stockholmban és Budapesten is –budavári lakosnak érzem magam.