Teremtő erő van Beethoven zenéjében

Május 6-án este 19.30 órakor Fülei Balázs Liszt Ferenc-díjas zongoraművész ad szólókoncertet a Hagyományok Háza felújított színháztermében. A fiatal muzsikust elsősorban a Beethovenhez fűződő érzelmi kötődéséről kérdeztük.

Az idei évben immár 20. alkalommal rendezik meg a Beethoven Budán Fesztivált. Az Ön számára mennyire jelent különleges érzést, hogy visszatérő vendége e zenei rendezvénysorozatnak?

— Egy fesztiválon visszatérő fellépőnek lenni kitüntetett érzés, mert megerősít abban, hogy valószínűleg beleillek a rendezvény profiljába, és produkciómmal elégedett volt mind a szervező, mind a közönség.

Széles repertoárján belül Beethovenhez milyen lelki kötődés fűzi?

— Előadói alkatom a beethoveni zenére jól rezonál. Mindig is repertoáron tartottam ezt a zeneszerzőt, elmaradhatatlan társa az előadói életemnek. Teremtő erő van Beethoven zenéjében.

A Hagyományok Házában megrendezendő szólóestjén Beethoven kései szonátáiból játszik majd. Milyen közös, illetve sajátos jegyeket mutat az E-dúr, az Asz-dúr és a C-moll szonáta?

— A szonáta, mint műfaj valahol a 17. század elején kezdi évszázadokra szóló pályafutását. Ettől kezdve szinte minden zeneszerző ír szonátát, bár a klasszikus értelemben vett többtételes, klasszikus szonáta első nagy alakja Joseph Haydn. Beethoven 32 zongoraszonátája átfogja az egész életművét, halála után viszont drasztikusan megcsappan a szonáta népszerűsége. Beethoven zongoraszonátái után egyértelműen van egy töréspont: Beethoven saját sorsán keresztül még életében lezárta a klasszikus zongoraszonáta műfaját, a műfaj határait feloldotta. Szerkesztése a hagyományon alapszik, de mondanivalója szüntelen szétfeszíti a régi és bevált kereteket, egyre többször szólal meg a recitativo, többször meg-megakadnak a lendületes menetek. Beethoven kései zongoraszonátái közül az utolsó hármat 1821-ben szinte egyvégtében veti papírra, mindegyiket külön opusszámmal: 109, 110, 111. Mindhárom szonáta egy külön egyéniség, hangnemei, E-dúr, Asz-dúr, C-moll, képzeletbeli „háromságra” osztják az oktávot. Az utolsó három szonáta után már nem ír több szonátát. Nem fér meg többé a régi formában az új költői tartalom. Az utolsó három szonáta egyben: „búcsú a szonátától”.