Első szimfónia – vonósnégyes (K. Zulehrer, 1828) Farkas Katalin – hegedű, Osztrosits Éva – hegedű, Ludmány Dénes – brácsa, Zétényi Tamás – cselló — Nyolcadik szimfónia – zongora négykezes (W. Meves 1890) — Balog József, Palojtay János – zongora Ötödik szimfónia – zongora négykezes, hegedű, cselló (C. Burchard, ca. 1870) Csabay Domonkos, Szőcs Kristóf – zongora, Farkas Katalin – hegedű, Zétényi Tamás – cselló Jegyek

Symphony No. 1 – String Quartet (K. Zulehrer, 1828) Symphony No. 8 – Piano four hands (W. Meves 1890) – Symphony No. 5 – Piano four hands, violin, cello (C. Burchard, ca. 1870) Tickets

Beethoven szimfóniái hihetetlenül népszerűek voltak a 19. század elején, mégis csak keveseknek adatott meg, hogy eredeti, zenekari formájukban hallhassa őket. Míg egy zenekari előadásért sokaknak több száz kilométert kellett volna utaznia, az átiratok lehetővé tették, hogy a közönség a helyi szalonokban vagy saját otthonában is élvezhesse Beethoven zenéjét. Ahogy nőtt a kereslet a szimfóniák átirataira, úgy jelentek meg a piacon az izgalmasabbnál izgalmasabb kamarazenei változatok – a négykezesektől, a vonóstriókon át egészen a kizárólag rézfúvósokra hangszerelt megoldásokig. Beethoven vegyes érzésekkel viszonyult az átiratokhoz, leginkább abban hitt, hogy igazán csak maga a komponista lehet képes más együttesre átültetni a darabjait. Szimfóniáiból több átirat is fennmaradt az ő nevével, nem lehetünk azonban biztosak benne, hogy ezek mindegyikét valóban Beethoven adaptálta kamaraformációkra. A szerzői átiratok közül magasan kiemelkedik a 2. szimfónia vonóstrióra írt adaptációja, melyet Beethoven – kiadójának nyomására – nem sokkal az eredeti mű elkészülte után megjelentetett. Szerencsére több olyan komponista is akadt, aki képes volt megugrani Beethoven mércéjét, és olyan átiratokat alkotni, melyeket ő is elégedetten fogadott. Közéjük tartozik Beethoven egyik sztártanítványa, Ferdinand Ries, aki a 3. szimfóniát ültette át zongoranégyesre. Ries megőrizte az Eroica szimfonikus nagyságát, a grandiózus zenekari műből mégis érzékenyen hangszerelt, teljes értékű kamarazenét varázsolt. Mind a kilenc szimfóniát átírta zongora, fuvola, hegedű és cselló alkotta együttesre Johann Nepomuk Hummel, aki egyszerre volt Beethoven barátja és riválisa. Hummel átiratai, melyek 1826 körül, londoni közönség számára készültek, briliáns hangszíneikkel az eredeti művek kontrasztjaiból és dinamizmusából is sokat megmutatnak. A zongora technikai fejlődésével egyre többen készítettek a Beethoven-szimfóniákból zongoraváltozatokat, ezek azonban többnyire már olyan alkotások voltak – gondoljunk például Liszt embert próbáló átirataira – melyek túllépték a szalonok kereteit, és a koncertszínpadokat célozták meg. Később a professzionális zenekarok előtérbe kerülésével egyre több városban váltak rendszeressé a szimfonikus koncertek, így csökkent az igény a szimfóniák otthoni zenélésre is alkalmas átirataira. Végül a hangfelvételek elterjedésével vált szinte kizárólagossá a szimfóniák eredeti, zenekari változatainak uralma. A Beethoven szimfóniáiból készült temérdek különböző átirat és népszerűségük azt bizonyítja, hogy ezek a művek a 19. században nem lezárt múzeumi alkotások, hanem élő, folyamatosan változó organizmusok voltak. A szimfóniák kamarazenei átirataira nem érdemes a zenekari változat helyettesítőiként vagy pótlékaiként tekintenünk, inkább úgy érdemes megközelítenünk őket, mint egy új nézőpontot vagy fordítást, mely olyan új dimenziókat is felfedhet a művekből, melyek másképp rejtve maradnának. A Beethoven Budán Fesztivál Szalonszimfóniák sorozatának koncertjei időutazásra hívnak minket, és egy olyan korba engednek betekintést, melyben Beethoven szimfóniái és a közönség valóban csak egy karnyújtásnyira voltak egymástól. A magyar zenei élet legkiválóbb kamarazenészei négy egymást követő koncerten arra vállalkoznak, hogy a legváltozatosabb felállásokban és hangszerelésben Beethoven mind a kilenc szimfóniáját új oldaláról mutassák be a hallgatóknak.

Beethoven’s symphonies were unbelievably popular in the beginning of the 19th century, still few people had the chance to listen to them in their original orchestra form. While for an orchestra performance most would have had to travel hundreds of kilometers, transcripts allowed the public to enjoy Beethoven’s music in local saloons or at home. As the demand grew for the symphony transcripts, increasingly exciting chamber music versions appeared on the market – in various instrumentations from four-handed through string trios all the way to brass instruments. The concerts of the Saloon symphonies series at the Beethoven in Buda Festival invite us for time travel, they allow an insight into an era when Beethoven’s symphonies and the audience were actually at an arm’s length from each other. The most excellent chamber musicians of Hungarian musical life undertake in four successive concerts to introduce Beethoven’s all 9 symphonies to the audience from a new aspect, in the most diverse sets and instrumentations.

Hatodik szimfónia – vonós szextett (M. G. Fischer, 1810) Rondó Kvartett (Dóczi Áron, Pintér Dávid – hegedű, Tornyai Péter – brácsa, Mód Orsolya – cselló), Ludmány Dénes – brácsa, Zétényi Tamás – cselló — Hetedik szimfónia – vonós kvintett (anonymus, 1816) Classicus Quartet (Rácz József, Baksai Réka – hegedű, Tornyai Péter – brácsa, Zétényi Tamás – cselló), Bársony Péter – brácsa Jegyek

Symphony No. 6 – String Sextet (M. G. Fischer, 1810) — Symphony No. 7 – String Quintet (anonymus, 1816) Tickets

Beethoven szimfóniái hihetetlenül népszerűek voltak a 19. század elején, mégis csak keveseknek adatott meg, hogy eredeti, zenekari formájukban hallhassa őket. Míg egy zenekari előadásért sokaknak több száz kilométert kellett volna utaznia, az átiratok lehetővé tették, hogy a közönség a helyi szalonokban vagy saját otthonában is élvezhesse Beethoven zenéjét. Ahogy nőtt a kereslet a szimfóniák átirataira, úgy jelentek meg a piacon az izgalmasabbnál izgalmasabb kamarazenei változatok – a négykezesektől, a vonóstriókon át egészen a kizárólag rézfúvósokra hangszerelt megoldásokig. Beethoven vegyes érzésekkel viszonyult az átiratokhoz, leginkább abban hitt, hogy igazán csak maga a komponista lehet képes más együttesre átültetni a darabjait. Szimfóniáiból több átirat is fennmaradt az ő nevével, nem lehetünk azonban biztosak benne, hogy ezek mindegyikét valóban Beethoven adaptálta kamaraformációkra. A szerzői átiratok közül magasan kiemelkedik a 2. szimfónia vonóstrióra írt adaptációja, melyet Beethoven – kiadójának nyomására – nem sokkal az eredeti mű elkészülte után megjelentetett. Szerencsére több olyan komponista is akadt, aki képes volt megugrani Beethoven mércéjét, és olyan átiratokat alkotni, melyeket ő is elégedetten fogadott. Közéjük tartozik Beethoven egyik sztártanítványa, Ferdinand Ries, aki a 3. szimfóniát ültette át zongoranégyesre. Ries megőrizte az Eroica szimfonikus nagyságát, a grandiózus zenekari műből mégis érzékenyen hangszerelt, teljes értékű kamarazenét varázsolt. Mind a kilenc szimfóniát átírta zongora, fuvola, hegedű és cselló alkotta együttesre Johann Nepomuk Hummel, aki egyszerre volt Beethoven barátja és riválisa. Hummel átiratai, melyek 1826 körül, londoni közönség számára készültek, briliáns hangszíneikkel az eredeti művek kontrasztjaiból és dinamizmusából is sokat megmutatnak. A zongora technikai fejlődésével egyre többen készítettek a Beethoven-szimfóniákból zongoraváltozatokat, ezek azonban többnyire már olyan alkotások voltak – gondoljunk például Liszt embert próbáló átirataira – melyek túllépték a szalonok kereteit, és a koncertszínpadokat célozták meg. Később a professzionális zenekarok előtérbe kerülésével egyre több városban váltak rendszeressé a szimfonikus koncertek, így csökkent az igény a szimfóniák otthoni zenélésre is alkalmas átirataira. Végül a hangfelvételek elterjedésével vált szinte kizárólagossá a szimfóniák eredeti, zenekari változatainak uralma. A Beethoven szimfóniáiból készült temérdek különböző átirat és népszerűségük azt bizonyítja, hogy ezek a művek a 19. században nem lezárt múzeumi alkotások, hanem élő, folyamatosan változó organizmusok voltak. A szimfóniák kamarazenei átirataira nem érdemes a zenekari változat helyettesítőiként vagy pótlékaiként tekintenünk, inkább úgy érdemes megközelítenünk őket, mint egy új nézőpontot vagy fordítást, mely olyan új dimenziókat is felfedhet a művekből, melyek másképp rejtve maradnának. A Beethoven Budán Fesztivál Szalonszimfóniák sorozatának koncertjei időutazásra hívnak minket, és egy olyan korba engednek betekintést, melyben Beethoven szimfóniái és a közönség valóban csak egy karnyújtásnyira voltak egymástól. A magyar zenei élet legkiválóbb kamarazenészei négy egymást követő koncerten arra vállalkoznak, hogy a legváltozatosabb felállásokban és hangszerelésben Beethoven mind a kilenc szimfóniáját új oldaláról mutassák be a hallgatóknak.

Beethoven’s symphonies were unbelievably popular in the beginning of the 19th century, still few people had the chance to listen to them in their original orchestra form. While for an orchestra performance most would have had to travel hundreds of kilometers, transcripts allowed the public to enjoy Beethoven’s music in local saloons or at home. As the demand grew for the symphony transcripts, increasingly exciting chamber music versions appeared on the market – in various instrumentations from four-handed through string trios all the way to brass instruments. The concerts of the Saloon symphonies series at the Beethoven in Buda Festival invite us for time travel, they allow an insight into an era when Beethoven’s symphonies and the audience were actually at an arm’s length from each other. The most excellent chamber musicians of Hungarian musical life undertake in four successive concerts to introduce Beethoven’s all 9 symphonies to the audience from a new aspect, in the most diverse sets and instrumentations.

Krisztus az Olajfák hegyén Jegyek

Christ on the Mount of Olives Tickets

Csereklyei Andrea – szoprán Komáromi Márton – tenor Najbauer Lóránt – bariton

Andrea Csereklyei - soprano Márton Komáromi - tenor Lóránt Najbauer - baritone

„Aki boldogtalan, vigasztalódjék azzal, hogy bennem sorsának osztályosára talál, társára, aki minden természeti akadály ellenére mégis minden tőle telhetőt megtett, hogy az igazi művészek és igazi emberek sorába emelkedjék.” Beethoven személyes válságába engednek betekintést az idézett sorok, melyeket heiligenstadti végrendelet néven híressé vált levelében fogalmazott meg 1802 októberében. Ha egy zeneszerző élete és művei közti kölcsönhatásokat teljességükben nem is tudjuk feltárni, a párhuzamokra érdemes felfigyelnünk. Ilyen párhuzam például, hogy az a magányos küzdelem és lelki gyötrődés, melyről a heiligenstadti testamentumban olvashatunk, Beethoven több művének is kiindulópontja. Ezek közé tartozik Krisztus az Olajfák hegyén című oratóriuma, mely egy rövid passiórészletet mutat be.
A mű premierjének 1803. április 8-án a Theater an der Wien adott otthont egy olyan nem mindennapi szerzői est keretében, melyen Beethoven 1. és 2. szimfóniája és c-moll zongoraversenye is elhangzott. Az oratórium témáját Beethoven maga választotta meg, a szövegkönyvért Franz Xaver Huber felelt, aki az evangélium szövegét szabadon parafrazeálta és bővítette áriákká vagy épp együttesekké. A szimfonikus zenekar, a kórus és a Jézust alakító tenor szólista mellett a darabban egy szoprán és egy basszus szólista is helyet kapott, akik egy szeráfot, illetve Pétert testesítik meg. Beethoven műve drámai eszközökkel önti zenébe a szenvedéstörténet kiemelt mozzanatait: Jézus a Gecsemáné kertben töltött éjszakáját, az angyallal való beszélgetését és elfogatását. Jézus emberi természete, félelmei és kétségei határozzák meg az oratórium hangvételét. Valódi érzelmi tetőpontja a műnek, mikor Jézus elfogadja sorsát és küldetését. Beethoven zenéje tele van feszültséggel és őszinte erővel, teatralitását pedig jól szemlélteti, hogy az eredeti partitúrában még – az előadók színészi gesztusait előíró – színpadi utasítások is szerepeltek. Az oratórium tenor szólistája szinte operahősként eleveníti meg a kétségektől gyötört Jézust, akinek elfogatása valódi drámaként játszódik le a szemünk előtt. Az elfogatáskor a parancsot teljesítő katonák és a megrettent tanítványok külön kórusokként reagálnak egymásra. A Krisztus az Olajfák hegyén nagyszabású kórussal zárul, melyet már a bemutatót követően többen Haydn A teremtés oratóriumához hasonlítottak. A Beethoven Budán Fesztiválon Beethoven egyetlen oratóriumát – Kolonits Klára, Komáromi Márton és Najbauer Lóránt közreműködésével – a Vashegyi György vezette Orfeo Zenekar és Purcell Kórus szólaltatja meg. A régizenei kompozíciók legkiválóbb hazai előadói között számontartott együttesek repertoárjának gerincét a Gesualdótól Mozartig terjedő periódus zenéje alkotja, de gyakran műsorukra tűznek későbbi kompozíciókat is. Koncertjeiken a közönség számos hazai „ősbemutatót” hallhatott már korabeli hangszeres elődásban. 1998 óta több világpremier-lemezfelvételt is készítettek – többek között Charpentier, Michael Haydn, Istvánffy, Kraus, Lickl, Manna és Tartini műveiből – a Hungaroton és más neves kiadók számára. Vashegyi György, az Orfeo Zenekar és a Purcell Kórus a legnívósabb koncerttermek mellett a legjelentősebb hazai zenei események, köztük a Beethoven Budán Fesztivál visszatérő vendégei.

At the opening concert of the Beethoven in Buda Festival a single oratory will be presented, Beethoven’s composition entitled Christ on the Mount of Olives, by the Orfeo Orchestra and the Purcell Choir conducted by György Vashegyi. The debut of the piece was hosted by the Theater an der Wien on 8 April 1803, in the framework or a rare composer’s gala, where Beethoven’s Symphony No. 1 and No. 2 as well as Piano Concerto No. 3 in C minor were played. The theme of the oratory was selected by Beethoven himself, the script was written by Franz Xaver Huber, who freely paraphrased the text of the Gospel and expanded it with arias and choirs. The piece musicalizes the significant moments of the passion story with dramatic tools: the night Jesus spent in the Garden of Gethsemane, his conversation with an angel and his capture. Beethoven’s music is full of tension and honest strength, while its theatrics well display that in the original musical score even included stage instructions describing the acting gestures of the players.

Második szimfónia – zongorás trió (Beethoven?, 1806) Varga Oszkár — hegedű, Matuska Flóra — cselló, Dani Imre — zongora – Negyedik szimfónia – fuvolanégyes (J. N. Hummel, ca. 1830) Simon Dávid – fuvola, Osztrosits Eszter – hegedű, Zétényi Tamás – cselló, Szőcs Kristóf – zongora Jegyek

Symphony No. 2 – Piano Trio (Beethoven?, 1806) – Symphony No. 4 – Flute Quartet (J. N. Hummel, ca. 1830) Tickets

Beethoven szimfóniái hihetetlenül népszerűek voltak a 19. század elején, mégis csak keveseknek adatott meg, hogy eredeti, zenekari formájukban hallhassa őket. Míg egy zenekari előadásért sokaknak több száz kilométert kellett volna utaznia, az átiratok lehetővé tették, hogy a közönség a helyi szalonokban vagy saját otthonában is élvezhesse Beethoven zenéjét. Ahogy nőtt a kereslet a szimfóniák átirataira, úgy jelentek meg a piacon az izgalmasabbnál izgalmasabb kamarazenei változatok – a négykezesektől, a vonóstriókon át egészen a kizárólag rézfúvósokra hangszerelt megoldásokig. Beethoven vegyes érzésekkel viszonyult az átiratokhoz, leginkább abban hitt, hogy igazán csak maga a komponista lehet képes más együttesre átültetni a darabjait. Szimfóniáiból több átirat is fennmaradt az ő nevével, nem lehetünk azonban biztosak benne, hogy ezek mindegyikét valóban Beethoven adaptálta kamaraformációkra. A szerzői átiratok közül magasan kiemelkedik a 2. szimfónia vonóstrióra írt adaptációja, melyet Beethoven – kiadójának nyomására – nem sokkal az eredeti mű elkészülte után megjelentetett. Szerencsére több olyan komponista is akadt, aki képes volt megugrani Beethoven mércéjét, és olyan átiratokat alkotni, melyeket ő is elégedetten fogadott. Közéjük tartozik Beethoven egyik sztártanítványa, Ferdinand Ries, aki a 3. szimfóniát ültette át zongoranégyesre. Ries megőrizte az Eroica szimfonikus nagyságát, a grandiózus zenekari műből mégis érzékenyen hangszerelt, teljes értékű kamarazenét varázsolt. Mind a kilenc szimfóniát átírta zongora, fuvola, hegedű és cselló alkotta együttesre Johann Nepomuk Hummel, aki egyszerre volt Beethoven barátja és riválisa. Hummel átiratai, melyek 1826 körül, londoni közönség számára készültek, briliáns hangszíneikkel az eredeti művek kontrasztjaiból és dinamizmusából is sokat megmutatnak. A zongora technikai fejlődésével egyre többen készítettek a Beethoven-szimfóniákból zongoraváltozatokat, ezek azonban többnyire már olyan alkotások voltak – gondoljunk például Liszt embert próbáló átirataira – melyek túllépték a szalonok kereteit, és a koncertszínpadokat célozták meg. Később a professzionális zenekarok előtérbe kerülésével egyre több városban váltak rendszeressé a szimfonikus koncertek, így csökkent az igény a szimfóniák otthoni zenélésre is alkalmas átirataira. Végül a hangfelvételek elterjedésével vált szinte kizárólagossá a szimfóniák eredeti, zenekari változatainak uralma. A Beethoven szimfóniáiból készült temérdek különböző átirat és népszerűségük azt bizonyítja, hogy ezek a művek a 19. században nem lezárt múzeumi alkotások, hanem élő, folyamatosan változó organizmusok voltak. A szimfóniák kamarazenei átirataira nem érdemes a zenekari változat helyettesítőiként vagy pótlékaiként tekintenünk, inkább úgy érdemes megközelítenünk őket, mint egy új nézőpontot vagy fordítást, mely olyan új dimenziókat is felfedhet a művekből, melyek másképp rejtve maradnának. A Beethoven Budán Fesztivál Szalonszimfóniák sorozatának koncertjei időutazásra hívnak minket, és egy olyan korba engednek betekintést, melyben Beethoven szimfóniái és a közönség valóban csak egy karnyújtásnyira voltak egymástól. A magyar zenei élet legkiválóbb kamarazenészei négy egymást követő koncerten arra vállalkoznak, hogy a legváltozatosabb felállásokban és hangszerelésben Beethoven mind a kilenc szimfóniáját új oldaláról mutassák be a hallgatóknak.

Beethoven’s symphonies were unbelievably popular in the beginning of the 19th century, still few people had the chance to listen to them in their original orchestra form. While for an orchestra performance most would have had to travel hundreds of kilometers, transcripts allowed the public to enjoy Beethoven’s music in local saloons or at home. As the demand grew for the symphony transcripts, increasingly exciting chamber music versions appeared on the market – in various instrumentations from four-handed through string trios all the way to brass instruments. The concerts of the Saloon symphonies series at the Beethoven in Buda Festival invite us for time travel, they allow an insight into an era when Beethoven’s symphonies and the audience were actually at an arm’s length from each other. The most excellent chamber musicians of Hungarian musical life undertake in four successive concerts to introduce Beethoven’s all 9 symphonies to the audience from a new aspect, in the most diverse sets and instrumentations.

Beethoven „Tavaszi” szonátáját és a díjazott műveket előadják: Balog József (zongora) és Rácz József (hegedű) Jegyek

Beethoven’s “Spring” Sonata and the awarded pieces are presented by: József Balog (piano) and József Rácz (violin) Tickets

Ismét zeneszerzőversenyt hirdetett a Beethoven Budán Fesztivál, melyre ezúttal Beethoven „Tavaszi” szonátájának egy felismerhető motívumára épülő kompozíciókkal pályázhattak a vállalkozó szelleműek. A 6000 euró összdíjazású versenyre olyan korábban nem előadott, önálló zeneműveket vártak, melyek 7–12 perc hosszúságúak és megszólaltathatók a kiírásban meghatározott hegedű-zongora apparátuson. A verseny további feltételei közé tartozott, hogy a benyújtott művekben a hangszerek csak akusztikusan – elektronika használata nélkül – szerepeletnek. A zeneszerzőverseny díjátadó gálakoncertjén igazi premiereknek lehetünk tanúi: Balog József és Rácz József a „Tavaszi” szonáta mellett a verseny legkiemelkedőbb alkotásait, azaz a három díjazott művet is bemutatja. A zsűri tagjai, akik a pályaműveket elbírálták, a magyar zenei élet különböző szegmenseinek legkiválóbb képviselői: Maros Miklós, zeneszerző, a zsűri elnöke; Fekete Gyula, zeneszerző, egyetemi tanár; Kovács Sándor, zenetörténész, zenekritikus; Mácsai János, zenetörténész, zenekritikus; és Tornyai Péter, zeneszerző, kamarazenész. A Beethoven legnépszerűbb hegedű-zongora szonátájaként számontartott „Tavaszi” szonátában rengeteg olyan téma, motívum vagy zeneszerzői eszköz található, amely egy kortárs kompozíciónak is ihlető forrása lehet. A zenetörténet összefüggéseinek rendkívül komplex hálózata tárulhat fel előttünk, ha vizsgálni kezdjük azokat a más művekre való utalásokat, melyeket a komponisták szándékosan építettek be egy-egy darabjukba. Sokáig minden zeneszerző számára természetes volt, hogy komponálás során saját magától éppúgy kölcsönzött anyagokat, mint másoktól. Csak a 19. században, az eredetiség kultuszának előtérbe kerülésével vált egyre fontosabbá, hogy a művészek minél egyénibb, a látványos külső hatásokat minél inkább mellőző kompozíciókat alkossanak. A reminiszcencia-vadászat például kedvelt sportnak számított a 19. század hangversenytermeiben: laikusok és szakmabeliek egyaránt versenybe szálltak, hogy észrevegyenek és „leleplezzenek” a bemutatott művekben egy-egy korábbról ismert dallamot vagy fordulatot. A zeneszerzők ugyanakkor mindig is nagyon kreatívak voltak, ha szerettek volna beépíteni egy darabjukba egy már létező műre való szándékos utalást, azaz allúziót. A hangmagasságbeli vagy ritmikai egyezéseken túl a két mű közötti hasonlóság eszköze egy hangszerelésbeli ötlet, egy harmóniai vagy dinamikai fordulat ugyanúgy lehet, mint egy formai, műfaji vagy akár egy szövegrészlethez kötődő egyezés. A 19. század egyik kedvenc allúzió-témája volt az előző évi Beethoven Budán Zeneszerzőverseny középpontjába állított dalciklus, A távoli kedveshez, mely különböző elemeiben több jelentős komponista, köztük Brahms és Schumann, és nem utolsó sorban a tavalyi győztesek műveiben is tovább él. Sok példa van rá, hogy egy zeneszerző szándékosan, akár programszerűen felfedi darabjaiban a más művekre vagy szerzőkre való utalásokat. Előfordul, hogy ezekről a kapcsolódásokról csak szűkebb szakmai vagy baráti körökben beszél, de az sem ritka, hogy teljességgel elrejti őket a külvilág előtt, vagy akár maga is csak később ébred rá egy-egy kevésbé tudatos hasonlóságra. Az idei Beethoven Budán Zeneszerzőverseny nyertes kompozíció nem titkolhatják, hogy Beethoven „Tavaszi” szonátájának legalább egy motívuma ott rejtőzik bennük valamilyen formában. A díjátadó gálakoncerten már nemcsak a zsűri, de a közönség feladata is, hogy felfedezze ezeket a kapcsolódásokat.

The Beethoven in Buda Festival announced a Composers’ Competition again, where this time imaginative composers could compete with any composition built on a recognizable motif from Beethoven’s „Spring” Sonata. The Composers’ Competition with a 6,000 EUR total prize pot was expecting never before performed individual music compositions that are 7-12 minutes long, and can be played on the piano-violin apparatus specified in the contest announcement. At the Gala Concert and Award Ceremony of the Composers’ Competition, we will witness real debuts: in addition to the „Spring” Sonata, József Balog and József Rácz will perform the most outstanding pieces of the competition, meaning three awarded compositions. The members of the panel of judges evaluating the competition pieces are the most excellent representatives of various segments of Hungarian musical life: Miklós Maros, composer, the chairman of the panel; Gyula Fekete, composer and university professor; Sándor Kovács, music historian and music critic; János Mácsai, music historian and music critic; as well as Péter Tornyai, composer and chamber musician.

Harmadik szimfónia (“Eroica”) – zongoranégyes (F. Ries, 1870) Osztrosits Éva – hegedű, Ludmány Dénes – brácsa, Zétényi Tamás – cselló, Balog József – zongora – Kilencedik szimfónia – két zongora, nyolckezes (Kirchner, ca. 1880) Csabay Domonkos, Németh András, Dani Imre, Kemenes András — zongora Jegyek

Symphony No. 3 (\"Eroica) – Piano Quartet (F. Ries, 1870) – Symphony No. 9 – For 2 pianos 8 hands Tickets

Beethoven szimfóniái hihetetlenül népszerűek voltak a 19. század elején, mégis csak keveseknek adatott meg, hogy eredeti, zenekari formájukban hallhassa őket. Míg egy zenekari előadásért sokaknak több száz kilométert kellett volna utaznia, az átiratok lehetővé tették, hogy a közönség a helyi szalonokban vagy saját otthonában is élvezhesse Beethoven zenéjét. Ahogy nőtt a kereslet a szimfóniák átirataira, úgy jelentek meg a piacon az izgalmasabbnál izgalmasabb kamarazenei változatok – a négykezesektől, a vonóstriókon át egészen a kizárólag rézfúvósokra hangszerelt megoldásokig. Beethoven vegyes érzésekkel viszonyult az átiratokhoz, leginkább abban hitt, hogy igazán csak maga a komponista lehet képes más együttesre átültetni a darabjait. Szimfóniáiból több átirat is fennmaradt az ő nevével, nem lehetünk azonban biztosak benne, hogy ezek mindegyikét valóban Beethoven adaptálta kamaraformációkra. A szerzői átiratok közül magasan kiemelkedik a 2. szimfónia vonóstrióra írt adaptációja, melyet Beethoven – kiadójának nyomására – nem sokkal az eredeti mű elkészülte után megjelentetett. Szerencsére több olyan komponista is akadt, aki képes volt megugrani Beethoven mércéjét, és olyan átiratokat alkotni, melyeket ő is elégedetten fogadott. Közéjük tartozik Beethoven egyik sztártanítványa, Ferdinand Ries, aki a 3. szimfóniát ültette át zongoranégyesre. Ries megőrizte az Eroica szimfonikus nagyságát, a grandiózus zenekari műből mégis érzékenyen hangszerelt, teljes értékű kamarazenét varázsolt. Mind a kilenc szimfóniát átírta zongora, fuvola, hegedű és cselló alkotta együttesre Johann Nepomuk Hummel, aki egyszerre volt Beethoven barátja és riválisa. Hummel átiratai, melyek 1826 körül, londoni közönség számára készültek, briliáns hangszíneikkel az eredeti művek kontrasztjaiból és dinamizmusából is sokat megmutatnak. A zongora technikai fejlődésével egyre többen készítettek a Beethoven-szimfóniákból zongoraváltozatokat, ezek azonban többnyire már olyan alkotások voltak – gondoljunk például Liszt embert próbáló átirataira – melyek túllépték a szalonok kereteit, és a koncertszínpadokat célozták meg. Később a professzionális zenekarok előtérbe kerülésével egyre több városban váltak rendszeressé a szimfonikus koncertek, így csökkent az igény a szimfóniák otthoni zenélésre is alkalmas átirataira. Végül a hangfelvételek elterjedésével vált szinte kizárólagossá a szimfóniák eredeti, zenekari változatainak uralma. A Beethoven szimfóniáiból készült temérdek különböző átirat és népszerűségük azt bizonyítja, hogy ezek a művek a 19. században nem lezárt múzeumi alkotások, hanem élő, folyamatosan változó organizmusok voltak. A szimfóniák kamarazenei átirataira nem érdemes a zenekari változat helyettesítőiként vagy pótlékaiként tekintenünk, inkább úgy érdemes megközelítenünk őket, mint egy új nézőpontot vagy fordítást, mely olyan új dimenziókat is felfedhet a művekből, melyek másképp rejtve maradnának. A Beethoven Budán Fesztivál Szalonszimfóniák sorozatának koncertjei időutazásra hívnak minket, és egy olyan korba engednek betekintést, melyben Beethoven szimfóniái és a közönség valóban csak egy karnyújtásnyira voltak egymástól. A magyar zenei élet legkiválóbb kamarazenészei négy egymást követő koncerten arra vállalkoznak, hogy a legváltozatosabb felállásokban és hangszerelésben Beethoven mind a kilenc szimfóniáját új oldaláról mutassák be a hallgatóknak.

Beethoven’s symphonies were unbelievably popular in the beginning of the 19th century, still few people had the chance to listen to them in their original orchestra form. While for an orchestra performance most would have had to travel hundreds of kilometers, transcripts allowed the public to enjoy Beethoven’s music in local saloons or at home. As the demand grew for the symphony transcripts, increasingly exciting chamber music versions appeared on the market – in various instrumentations from four-handed through string trios all the way to brass instruments. The concerts of the Saloon symphonies series at the Beethoven in Buda Festival invite us for time travel, they allow an insight into an era when Beethoven’s symphonies and the audience were actually at an arm’s length from each other. The most excellent chamber musicians of Hungarian musical life undertake in four successive concerts to introduce Beethoven’s all 9 symphonies to the audience from a new aspect, in the most diverse sets and instrumentations.

Beethoven: 5. (Esz-dúr) zongoraverseny, op. 73 („Császár”) - szünet - Beethoven: Egmont-kísérőzene, Op. 84 Megyesi Schwartz Lúcia (ének) és Blaskó Péter (narrátor) Vezényel: Hollerung Gábor
Jegyek

Piano Concerto No. 5 in E Flat Major, Op. 73 – Intermission – Egmont Overture, Op. 84 Lúcia Megyesi Schwartz (song) and Péter Blaskó (narrator) Conductor: Gábor Hollerung
Tickets

Napóleon francia seregei az 1800-as évek elején kétszer is elfoglalták Bécset, menekülésre késztetve a városból az uralkodócsalád és a felsőbb osztályok több tagját, köztük Rudolf főherceget is. Rudolf főherceg nem ok nélkül írta be magát Beethoven egyik legfontosabb támogatójaként a zenetörténetbe: két arisztokrata barátjával, Lobkowitz herceggel és Kinsky herceggel nagyobb összegeket fizettek Beethovennek azért, hogy ne hagyja el Ausztriát. A főurak hittek abban, hogy Beethoven csak akkor szentelheti magát teljesen művészetének, ha nem nehezednek rá anyagi terhek, és ahogy ők fogalmaztak „ily módon eltávolították útjából azokat az akadályokat, amelyek meggátolhatták volna géniuszának megnyilatkozását”. A napóleoni háborúk idején komponálta Beethoven ötödik és egyben utolsó befejezett zongoraversenyét, melyet 1811-ben Friedrich Schneider szólójával a Gewandhaus Zenekara mutatott be Lipcsében. Egy évvel később, a Beethoven-tanítvány Carl Czerny közreműködésével került sor a darab bécsi premierjére, amelyen egy francia katonatiszt vakmerően a következő szavakat kiabálta be: „C’est l’Empereur!”, azaz „Ez a császár!”. Beethoven Napóleonhoz való ambivalens viszonyát tekintve ironikus, hogy az „Emperor” jelzőt – melyet marketingfogásként véglegesen egy angol kiadó ragasztott rá a darabra – ma is összekapcsoljuk a zongoraversennyel. 1810. június 15-én – az Esz-dúr zongoraverseny előtt nem sokkal – mutatta be a bécsi Hoftheater Beethoven kísérőzenéjével Goethe Egmontját, mely az elnyomás és a szabadság, a fény és a sötétség, a jó és a gonosz harcának és együttélésének örök kérdéseit járja körbe. A Leonóra óta az Egmont volt Beethoven első lehetősége, hogy színpadra komponáljon, a jó ügyért meghalni is képes hős, Egmont története pedig egyszerre volt személyes és időszerű számára. Goethe színjátékának főszereplője, Egmont gróf a 16. századi Hollandiában a spanyol uralommal szembeszálló flamand ellenállás fontos alakja volt, aki mártírhalált halt a függetlenségért. Míg Beethoven Egmont-nyitánya állandó része a szimfonikus zenekarok műsorának, különleges alkalomnak számít, ha egy zenekar a teljes kísérőzenét megszólaltatja. Az 1956-os forradalom és szabadságharc emblematikus zenéjeként is ismert Egmont-nyitány önálló szimfonikus költeményként is megállja a helyét, a kísérőzene részeként pedig nemcsak a dráma központi konfliktusait, de egyben megoldásukat is előrevetíti. Éppúgy ott van benne a spanyol hatalom elnyomása és a hollandok felkelése, mint Egmont lázadása, majd sorsának beteljesedése. A tíz zenei számból álló műben Egmont szerelme, Klára többször is megszólal – a győzelemről ábrándozik, majd egy szenvedélyes dalt énekel, haláljelenetében azonban már nem halljuk őt, csak a hangszerek szólamát. Beethoven Goethe dramaturgiáját követve, mégis a rá jellemző egyéni szabadsággal építette fel a kísérőzenét, melynek egységét a nyitány kódáját is felidéző győzelmi szimfóniával teremtette meg. A Beethoven Budán Fesztivál péntek esti koncertjén hazánk egyik legdinamikusabb és legsokoldalúbb szimfonikus zenekara, a Budafoki Dohnányi Zenekar hívja történelmi utazásra a közönséget. A Hollerung Gábor vezette együttes partnereként Magyarország egyik legkeresettebb és legsikeresebb zongoraművészét, Balázs Jánost hallhatja a közönség.

Beethoven composed his fifth and last completed Piano Concerto during the Napoleonic wars, at the debut of which in Vienna a French army officer bravely shouted the following words: „C’est l’Empereur!”, meaning „This is the emperor!”. Considering Beethoven’s ambivalent attitude toward Napoleon it’s ironic that even today the attributive “Emperor” is still associated with his Piano Concerto – it was permanently attached to the piece as a marketing trick by an English publisher. On 15 June 1810, not long before the debut of Piano Concerto No. 5 in E Flat Major, the Vienna Hoftheater debuted Goethe’s Egmont with Beethoven’s background music, which circumnavigated the eternal questions of oppression and liberty, light and darkness, the struggle between good and evil as well as their coexistence. Although the Egmont-Overture, which is known as the emblematic music of the 1956 Hungarian Revolution and War of Independence, is a permanent part of the repertoire of symphonic orchestras, it’s considered to be a special occasion when the orchestra presents the entire background music.

Sztárvendég: Szakcsi Lakatos Béla Közreműködik: a Rajkó Zenekar Jegyek

Guest Star: Béla Szakcsi Lakatos Featuring: Rajkó Band Tickets

Nem kétség, hogy Beethoven elképesztően nagy hatással volt az utána jövő generációk klasszikus zeneszerzőire. De mi köze van a könnyűzenéhez? Gyakran mondják, hogy Beethoven visszafordíthatatlanul megváltoztatta azt, ahogyan a zenéről gondolkozunk. Darabjai és személyisége a képzeletünkben elválaszthatatlanokká váltak, akárcsak a nagy popikonok esetében. Kultikus alakja egy olyan művészideált képvisel, aki képes áttörni a saját fizikai és mentális korlátait, és a legnagyobb küzdelmek árán is mindig a kiválóságra törekszik. Beethoven műveire gyakran tekintünk úgy, mint belső harcainak, nyughatatlanságának megnyilvánulására. Az az erő és az önkifejezésnek az a mélysége, amellyel élni tudott, kortól, műfajtól és stílustól függetlenül rengeteg zenészt inspirált. A Beethoven által is képviselt zseni egyszerre isteni és démoni kultusza a popsztárok iránti rajongásunkban is tovább él. Egyszerűen szükségünk van rá, hogy a művészek életét és személyiségét alkotásaikkal összhangban lássuk, és érzelmileg is kapcsolódhassunk azokhoz a szerzőkhöz, előadókhoz – legyen szó akár Beethovenről, akár a kedvenc rocksztárunkról vagy popénekesünkről –, akiknek a zenéje igazán hatással van ránk. Elgondolkodtató, hogy az a Beethoven-kép, amelyet két évszázad során felépítettünk, valójában mennyire van összhangban a zenéjével és annak belső lényegével. Ugyanakkor legalább ilyen izgalmas elgondolkozni azon is, hogyan teremtettük meg a történelem során és hogyan teremtjük meg ma is a zenei ikonjainkat, azokat a sztárokat, akikért őszintén lelkesedhetünk. Beethoven azonban nemcsak a sztárok kultuszában él tovább, ha könnyűzenéről van szó, de műveinek különböző részletei néhány nagy slágerben is ott rejlenek. John Lennont például a „Holdfény” szonáta inspirálta a Beatles Because című dalának megírására. Mikor hallotta Yoko Onót ezt a darabot gyakorolni, megkérte őt, hogy játssza el a művet visszafelé. Így talált rá arra a jól felismerhető akkordmenetre, amelyre az Abbey Road albumon található dalát felépíthette. Ugyancsak közvetlenül kapcsolódik Beethoven zenéjéhez a Deep Purple Exposition/We Can Work it Out című dala, melyben megtalálható a 7. szimfónia 2. tételének elektronikus feldolgozása. A Deep Purple egyik tagja, Jon Lord klasszikusan képzett orgonista volt, zeneszerzőként saját szimfonikus művei mellett ő emelt be több klasszikus elemet is az együttes repertoárjába. Leonard Bernstein klasszikusa, a West Side Story sem kerülhette el Beethovent: a rengeteg feldolgozást megért Somewhere című sláger témáját az 5. zongoraverseny második tétele inspirálta. Billy Joel pedig az An Innocent Man című albumán társszerzőként is feltüntette Beethovent, This Night című dalához kapcsolódva, melyhez a „Patetikus” szonátából merített ihletet. A Beethoven Budán Fesztivál improvizációs estjén ezúttal a magyar könnyűzenei élet két halhatatlan ikonja, Benkő László és Balázs Fecó mutatják meg, hogyan kapcsolódhat az ő zenei világuk Beethoven műveihez.

There is no doubt that Beethoven had an amazingly grand influence on the generations of classical music composers that came after him. But, how is this connected to popular music? It is often said that Beethoven irreversibly changed how we think about music. His music and his personality became inseparable in our minds, just as in the case of great pop icons. His cultic figure represents such an artist ideal who is able to break his own physical and mental limitations, and always aspires for excellence despite great struggles. The power and depth of self-expression that he was able to display inspired a multitude of musicians irrespective of era, genre and style. At the improvisation evening of the Beethoven in Buda Festival, this time two immortal icons of Hungarian pop music, László Benkő and Fecó Balázs, show how their world of music can be connected to the works of Beethoven.

Ludwig, a fenegyerek - avagy humorral Beethovenről Eckhardt Gábor interaktív előadása kicsiknek és nagyoknak INGYENES Regisztráció: jokaiannaszalon@budavar.hu

Ludwig, the daredevil – Introducing Beethoven in a humorous way Interactive musical performance for the young and those who feel young FREE ENTRANCE Registration: jokaiannaszalon@budavar.hu

Eckhardt Gábor Liszt-díjas zongoraművész oldott hangulatú, mókás műsora - korosztálytól függetlenül. A mai felfokozott vizualitást kapcsolja össze az igényes akusztikus élményekkel és a hozzájuk kapcsolódó ismeretekkel. A műsor célja természetessé tenni a zenehallgatást, felébreszteni a tudatos hallgatás igényét. A közönség aktív bevonásával pedig családiassá válik a kb. 60 perces előadás, amelyet a vetített képek és a művész, valamint fiatal művészjelöltek zongorajátéka tesz teljessé.

Liszt Prize-winner pianist Gábor Eckhardt presents a lighthearted and playful performance for all age groups. He connects today’s intense visual environment with a high standard acoustic experience and explains the related information. The goal of the performance is to make listening to music natural as well as to awaken the desire for the conscious enjoyment of music. At the same time, the active involvement of the audience lends a cozy atmosphere to the 60 minute performance. The presentation is made complete with projected images and piano performances by the artist as well as by young future musicians.

Persányi Zsófia (zongora) és Gaál Eszter (hegedű) kamarakoncertje
Asz-dúr szonáta op. 26 F-dúr (Tavaszi) szonáta op. 24 INGYENES

Beethoven: Piano Sonata in A flat major, Op. 26 Beethoven: Violin Sonata in F major, Op. 24 (Spring Sonata) FREE ENTRANCE

„Sonata quasi una fantasia”. Bár Beethoven a jelzőt az op. 27-es sorozat két zongoraszonátájára vonatkoztatta, a szabadság és a fantázia ugyanúgy lételeme a velük egy időben megjelent op. 26-os Asz-dúr szonátának. Az 1800 és 1801 komponált darab egyik tétele sem követi a hagyományos szonátaformát, maga a mű inkább négy különböző hangulatú karakterdarab sorozataként alkot egységet. Az Asz-dúr rendkívül karakteres hangnem volt Beethoven számára, s ez rögtön érezhető a szonáta első tételében is, amely Carl Czernyt idézve „nemes, szinte vallásos karakterével” hívja fel magára a figyelmet. A humoros scherzo részt lírai trió szakasszal szembeállító második tétel a darabbal közel egyidőben keletkezett 1. szimfónia Menüettjére emlékeztet. A harmadik tétel Beethoventől is szokatlan módon egy gyászinduló: „Marcia funebra sulla morte d’un eroe”, azaz „gyászinduló egy hős halálára”. Chopin számára különösen fontos volt ez a tétel, mely inspirációt jelenthetett b-moll szonátája gyászindulójához is. Bár koncertjein Chopin ritkán játszotta Beethoven műveit, az Asz-dúr szonátát gyakran műsorra tűzte. Chopin érzelmes, olykor szentimentális gyászindulójával szemben Beethovené valamivel távolságtartóbb, mégis lenyűgözően erőteljes zene – sokan a nem sokkal később született Eroica-szimfónia lassú tételével is több hasonlóságot felfedeznek benne. A sötétebb hangulatú tételt követően a szonátát élénk, élettel teli Allegro zárja; a zene hirtelen, minden különösebb előkészítés nélkül ér véget. Bár az F-dúr hegedű-zongora szonáta „Tavaszi” jelzője nem Beethoventől származik, mégis kiválóan illik a darab derűjéhez, melegségéhez. Líraiságának és szuggesztivitásának köszönhetően a zenészek és talán a közönség körében is ez Beethoven legnépszerűbb hegedűre és zongorára írott kompozíciója. 1801-ben, a szonáta komponálásának idején a szerző még szorosan kötődött a klasszikus stílushoz, erről árulkodnak az elegáns, könnyed témák, az áttetszős struktúrák és a kíséret megszokott motívumai, melyek átszövik a művet. Ezzel egyidőben azonban a klasszikus keretek közül való kitörési vágy is ugyanúgy jelen van a szonátában, mely a választott stílusán belül épp olyan erővel és szabadsággal szólal meg, mint Beethoven nagyobb lélegzetvételű, drámaibb művei. A „Tavaszi” szonáta Beethoven egyik legmegragadóbb dallamával kezdődik, majd második tételének finomságával Schubert kifejező hangját előlegzi meg. Akár egy kottaoldalon is elfér, és ezzel méltán versenybe szállhat a „Beethoven legrövidebb szonátatétele” címért a darab Scherzója, mely egyetlen egyszerű, de frappáns ritmikai ötletből építkezik. A finálé dallamos rondótémájával különböző hangulatú epizódok váltakoznak, majd rövid kódával zárul a mű, mely a darab örömteli hangját erősíti. A „Tavaszi” szonáta dedikáltja, Moritz von Fries gróf Beethoven mellett Haydn és Schubert támogatójaként is fontos szereplője volt a zeneéletnek. Beethoven 1801-ben C-dúr vonósötösét, 4. hegedűszonátáját, majd néhány évvel később 7. szimfóniáját is neki dedikálta.

„Sonata quasi una fantasia”. Even though Beethoven associated the attributive with the two Piano Sonatas of the Op. 27 series, liberty and fantasy are equally the medium of Piano Sonata in A flat major, Op. 26 that debuted at the same time with them. The piece was particularly important to Chopin, who rarely played Beethoven’s works at his concerts but regularly performed this sonata. The name “Spring” associated with Violin Sonata in F major, Op. 24 didn’t originate from Beethoven, it still excellently fits the joyfulness and warmth of the piece. Thanks to its lyrical and suggestive characteristics, this is Beethoven’s most popular composition for violin and piano among musicians and perhaps audiences. The “Spring” Sonata begins with one of Beethoven’s most captivating melodies, then with its finesse the second movement predicts Schubert’s expressivity. It can fit on a single page musical score, and with this the Scherzo of the piece can deservedly compete for the title of „Beethoven’s shortest sonata movement”, which builds on a single but catchy rhythm.

Műsorvezető: Becze Szilvia Jegyek

Presenter: Szilvia Becze Tickets

Klasszikus zene és improvizáció. A két fogalom sokáig nem állt olyan távol egymástól, mint ahogy azt ma joggal érezhetjük. Napjainkban az improvizációt sokkal inkább a jazzhez társítjuk, és csak ritkán van alkalmunk klasszikus zenészeket hallani improvizálni. Ez azonban nem volt mindig így. A zeneszerzői és előadói szerep több évszázadon át szinte elválaszthatatlanul összekapcsolódott; a nagy komponisták épp olyan természetességgel rögtönöztek magukban vagy közönség előtt, mint azok a művészek, akikre ma elsősorban előadóként tekintünk. Beethoven zongoraestjeinek is fénypontjai voltak saját témáira vagy a közönség által kiválasztott témákra való rögtönzései. Színes, érzelemgazdag és rendkívül virtuóz improvizációival extatikus állapotba juttatta hallgatóit, és gyakran csalt könnyet a szemükbe. A 19. század fordulóján a bécsi arisztokrácia kedvelt szórakozási formái voltak az improvizációs párbajok, melyeken a szemben álló felek – az egyre fokozódó hangulatban – addig improvizáltak, míg be nem jelentették a győztest. A párbajnak pedig nemcsak a zenészek számára volt komoly tétje, hiszen a grófok, bárók és más nemesek gyakran fogadtak is az általuk támogatott zongoristára. Beethoven leghírhedtebb párbaja az őt vakmerőn kihívó Daniel Steibelthez kapcsolódik. A berlini születésű Steibelt Európa egyik legismertebb zongoravirtuóza volt, aki 1800-ban azért érkezett Bécsbe, hogy tovább növelje hírnevét. Többen biztatták, hogy szálljon versenybe Beethovennel, Steibelt pedig nem riadt vissza a kihívástól. A párbaj estéjén ő ült először zongorához, viharos futamokat improvizált a Beethoventől kapott témára. Majd Beethovenre került a sor, aki hamar eldöntötte a versenyt, kifigurázta a Steibel-féle vihart, témáiból és játékából is – lenyűgözően virtuóz – viccet csinált. Steibel sértődötten és megalázottan hagyta el a verseny színhelyét, és megfogadta, hogy nem tér vissza Bécsbe addig, míg Beethoven él. Ha hasonlóan vérmes párbajra nem is kerül sor, a Beethoven Budán Fesztivál improvizációs estjén Király Csaba és Szilasi Alex bemutatják, hogy az improvizációnak ma is helye van két klasszikus zongoraművész koncertjén. Együtt és külön-külön is játszva, érzékletesen vezetik be a hallgatókat az improvizáció világába, felelevenítve a 19. századi előadói hagyományokat. A közönség számára – Becze Szilvia közreműködésével – hidakat építenek a megértéshez, és biztosítják, hogy a hallgatók felismerjék, meddig tart egy-egy eredeti téma, és hogyan, milyen eszközökkel improvizál az előadó. Király Csaba és Szilasi Alex közös játékukban a legnépszerűbb Beethoven-művek témáit gondolják tovább. Személyükben olyan különleges és összetett látásmódú művészekről van szó, akik hangszerükkel nemcsak a leírt műveket szólaltatják meg kiválóan, de rögtönzésükkel teret adnak a pillanatnyi gondolatok kifejezésének is.  

Classical music and improvisation. For a long time the two concepts were not as far from each other as we may rightly feel today. As in the case of many of his contemporaries, the main attractions of Beethoven’s piano galas were his improvisations based on his own themes or themes selected by his audience. With his colorful, emotionally intense and extraordinarily virtuosic improvisations he could bring his listeners to a state of ecstasy, and often filled their eyes with tears. At the improvisation evening of the Beethoven in Buda Festival, Csaba Király and Alex Szilasi show that improvisation still has a rightful place at the concert of two classical piano artists today. Playing together as well as separately, they sensually introduce the audience into the world of improvisation, recalling the performance traditions of the 19th century. With the participation of Szilvia Becze, they build bridges to understanding, and ensure that their listeners recognize how long each original theme continues, as well as how and by what tools the performers improvise.

Beethoven: Passage – a Győri Balett és a Nemzeti Táncszínház közös produkciója Beethoven VII. szimfóniájára – szünet – Romance – Kodály Zoltán műveire Koreográfus: Velekei László Jegyek

Beethoven: Passage – Joint production of the Ballet Company of Győr and the National Dance Theatre to Beethoven’s Symphony No. 7 – Intermission – Romance – To the compositions of Zoltán Kodály Choreographer: László Velekei Tickets

„Különös napra virradunk, megkezdődik az az időszak, amikor a hétköznapoktól eltérően mindenki a »nem én vagyok« eszmét elsajátítva szélsőségesen viselkedhet az ünnep intézményesített zűrzavarában. Csak egy lány nem akar részt venni ebben… Azonban míg az ünnep tart, senkinek nem lehet más élete, csak az ünnep törvényei szerint lehet élni… Ha akarja, ha nem.” Az idézett sorok a Győri Balett új egyfelvonásos darabjába vezetnek be minket, mely az átkelést, átmenetet, folyamatot jelölő Passage címet kapta. A táncszakma új otthona, a Nemzeti Táncszínház átadására készült produkció Beethoven 7. szimfóniáját dolgozza fel, az ünnep egyénre és közösségre való hatását járva körül. A Passage főszereplője egy lány, aki élete különböző fázisait, átmeneteit éli meg egy különleges esemény alkalmával. „A tánc apoteózisa” – nem más, mint Wagner jellemezte így Beethoven 7. szimfóniáját, utalva az egész művet meghatározó életteli ritmusokra. Nem véletlenül emlegetik azóta is Beethoven táncszimfóniájaként a Hetediket, melyet a szerző a premiert követően állítólag az addigi egyik legjobb művének nevezett. A darabot 1813. december 8-án, Bécsben mutatták be egy jótékonysági koncerten, melyet a hanaui csatában megsebesült katonák számára rendeztek. A 7. szimfóniát tételeinek határozott, egyedi ritmikája és összetéveszthetetlen táncos szakaszai különösen alkalmassá teszik a balett-feldolgozásra. Beethovenre ritkán gondolunk balett-zeneszerzőként, erőteljes, méltóságteljes és érzelmekben gazdag zenéje azonban sok koreográfust megihletett. Bár életében mindössze egyetlen balettet komponált – a Prométheusz teremtményei című darabban a kor egyik legújítóbb koreográfusával, Salvatore Viganòval dolgozott együtt –, ma világszerte a legjelentősebb társulatok táncolnak a zenéjére. A Hamburg Ballett, az English National Ballet vagy a New York City Ballet éppúgy nagysikerű Beethoven-műsorok előadói, mint a Béjart Ballet Lausanne és a Tokyo Ballet, akik a kortárs balett kiemelkedő újítójaként ismert Maurice Béjart legendás 9. szimfónia koreográfiáját vitték színpadra. Ebbe a sorba csatlakoznak a Győri Balett művészei, akik a 7. szimfónia zene- és tánc-univerzumába vezetnek be minket Velekei László koreográfiáján keresztül. Az est második felében Romance címmel a Győri Balett Kodály Zoltán műveire készült darabját láthatjuk. A koreográfus Velekei László 2013-ban, a társulat Kodály című produkcióját megalkotva dolgozott először a szerző műveire, most ezt a munkáját újragondolva viszi színpadra új koreográfiáját, mely Kodály munkásságának sokszínűségével teremt párbeszédet. A Győri Balett oldalán a következő sorok engednek betekintést az előadásba: „Éles fehér fény hasít bele a térbe, megvilágít egy férfit. Csend van. Csapásolás hangjai szűrődnek be. Ritmusa gyorsul, egyre hevesebb. Ismét csend. A férfi összeesik. A háttérben emberek tűnnek fel, az asszonyok fekete fejkendőt kötnek, egy nő kiválik a tömegből…” A magyar táncélet egyik legmeghatározóbb együtteseként ismert Győri Balett repertoárja felöleli a táncművészet szinte valamennyi ágát a klasszikus balettől a kortárs táncig, a táncszínháztól a gyermekprodukciókig. Megalapítása óta kevés szeglete van a világnak, ahol ne lépett volna fel: a New York-i Joyce Theatre, a londoni Queen Elizabeth Hall, a milanói Scala, valamint Bécs, Athén, Párizs, Amerika, Japán, Kína, India, Oroszország, Dánia és Izrael közönsége is tapsolt már neki. Több magyar nagyvárosban és hazai kulturális fesztiválon, köztük a Budapesti Tavaszi Fesztivál, a Zsidó Nyári Fesztivál, a Szegedi Szabadtéri Játékok, a Miskolci Operafesztivál, a Keszthelyi Táncpanoráma és a Pécsi Nemzetközi Tánctalálkozó programjain is sikerrel szerepelt. 2015-től művészeti vezetőként a Harangozó-díjas Velekei László irányítja az együttest.

We rarely think of Beethoven as a ballet-music composer, however his powerful, graceful and emotion rich music has inspired many choreographers. Although he composed only one ballet in his life, today the most significant companies dance to his music worldwide. During the Beethoven in Buda Festival, the artists of the Ballet Company of Győr join them, who introduce us to the music and dance universe of Symphony No. 7 through choreographer László Velekei. „The apotheosis of dance” – none other than Wagner characterized Beethoven’s Symphony No. 7 in this way, referring to the lively rhythms that define the entire symphony. It’s not a coincidence that Symphony No. 7 has been called Beethoven dance symphony ever since, which the composer supposedly called one of his best works after its debut. In the second part of the evening we can enjoy the piece of the Ballet Company of Győr, entitled Romance, performed to the compositions of Zoltán Kodály, which creates a musical dialogue with the diversity of Kodály’s life work.

Darabok zenélőórára Woo 33 2 prelúdium Op. 39 (1803) Gránátos induló Hess 107 f-moll prelúdium WoO 55 D-dúr fúga WoO 31 Allegretto a 7. szimfóniából Op. 72 Athén romjai C. G. Lickl: Reminiscenciák Beethoven Fidelio c. operájának dallamaira Jegyek

Beethoven: Pieces for Musical Clock, Woo 33 2 Preludes, Op. 39 Grenadiersmarsch in F Major, Hess 107 Prelude in F minor, Woo 55 Fugue in D major Woo 31 Allegretto from Symphony No. 7, Op. 72 Ruins of Athens C. G. Lickl: Reminiscing to the melodies of Beethoven’s opera entitled Fidelio Tickets

„Deutschmann Jakab phys-harmonicája Bécsben már oly tökélyre és hírre kapott, hogy ki ezen kellemes hangszert magának megszerezni óhajtja, egyedül D. úrnál (Bécsben, Laimgrube 32. szám alatt a wiedeni színház mellett) csináltatja azt. Deutschmann úr már nagy tökéletességre vivé ezen hangszert; készíti azt kisebb nagyobb formákban, s többnyire 6 octávával. Ő egyébiránt jeles orgona-csináló is. Ő készíté a legközelebbi években Pesten a helvétiai vall. egyház és Budán a vérkápolna orgonáját, most pedig, mint értettük, ismét Pestre a Theréziai városi templom számára készít egyet. Az említett phys-harmonica nagyon kedvezőleg használtatik fortepiano mellé. Nem régiben jelentek meg Bécsben Diabelli szépműárosnál több hangművek az említett két műszerre írva Lickl úr által ily cím alatt »Caecilia«, melyekre az illető műkedvelőket figyelmeztetni sietünk.” 1834-ből, a Honművész című folyóiratból származik az idézett hirdetés, mely Jacob Deutschmann physharmonikájáról szól, egy olyan hangszerről, melyet Szabó Balázs közvetítésével most a Beethoven Budán Fesztivál közönsége is közelről megismerhet. A ma már kuriózumnak számító hangszert 1818-ban Anton Häckel találta fel Bécsben, majd a már többször is említett Deutschmann tökéletesítette. A Szabó Balázs koncertjén hallható Deutschmann-physharmonika az orgonaművész és -szakértő saját tulajdona, melyet ő maga restaurált, és amely a restaurálást követően épp egy évvel ezelőtt szólalt meg először nyilvánosan a Beethoven Budán Fesztivál egyik házikoncertjén. Bár Beethoven valószínűleg soha nem játszott physharmonikán, több darabját még életében átírták erre a hangszerre. A physharmonika elsősorban a házi muzsikálások kedvelt hangszere volt, mely önállóan vagy más billentyűs hangszerrel kiegészülve lehetővé tette, hogy a lelkes zenerajongók otthonukban szimfonikus vagy kamaraműveket is megszólaltassanak. A kor zenei gyakorlatának megfelelően a physharmonikához ezekben az átiratokban gyakran egy-egy vonóshangszer vagy hárfa is csatlakozott. Szabó Balázs műsora egy 19. századi szalonban is tökéletesen megállta volna a helyét, hiszen hűen tükrözi azt a szabadságot és sokszínűséget, amely a Beethoven-korabeli házikoncerteket is jellemezte. Sajátos lenyomatai a kornak Beethoven zenélő órára írt darabjai, melyeket egy olyan különleges zenei szerkezet ihletett, amelyre Haydn és Mozart is komponált műveket. Bécs egyik nagy attrakciójának számított a korban a kalandos életű Deym gróf panoptikuma, melyben a kiállított egzotikus, fantasztikus vagy épp hősi viaszfigurák mellett különféle zenélő szerkezetek biztosították a hangulatot – ezek a szerkezetek játszhatták többek között az említett szerzők darabjait is. A zenélő órák a 18. században hatalmas fejlődésen mentek keresztül, a 19. század első évtizedeiben már az indulók és tánczenék mellett teljes áriákat, nyitányokat és versenyműrészleteket is képesek voltak lejátszani. A zenélő órára írt darabokat követően Szabó Balázs több olyan Beethoven-művet is bemutat, amelyek eredetileg orgonára íródtak, de physharmonikán játszva is kiválóan működnek. Az op. 39-es két prelűd különlegessége, hogy minden hangnemet bejárnak: az első nyugodtabban, megfontoltabban halad, míg a másik lendületesebben, céltudatosabban lép mindig egy-egy hangnemmel előre. A rendkívül fiatalon komponált D-dúr fúgával Beethoven állítólag a bonni orgonista állásra jelentkezett. Több fiatalkori Beethoven-darab mellett Szabó Balázs a szerző két nagyszabásúbb művét is megszólaltatja az este folyamán. A 7. szimfónia Allegrettója a házi muzsikálások kedvelt darabja lehetett, az Athén romjaiból készült pot-pourri átirat pedig azt mutatja be, milyen leleményesen lehet az otthoni intim miliőre szabva, a legélvezetesebb zenei részleteket kiemelve és összefűzve átalakítani a hosszabb szimfonikus alkotásokat. Zárásként a physharmonika nyitó idézetben is említett mestere, Carl Georg Lickl Fidelio-reminiszcenciái koronázzák meg a koncertet. Lickl gyakran unszolta Deutschmannt, hogy tökéletesítse hangszerét, és ezt azzal hálálta meg, hogy operaparafrázisok és szimfonikus átiratok – köztük számos Beethoven-átirat – szerzőjeként hihetetlenül gazdag repertoárt ültetett át physharmonikára.

In the interpretation of Balázs Szabó, the audience of the Beethoven in Buda Festival can get acquainted with a unique historic musical instrument. The physharmonica that is considered a curiosity today, was invented in 1818 by Anton Häckel in Vienna, then it was perfected by Jacob Deutschmann. The Deutschmann-physharmonica played at the concert of Balázs Szabó is the organist-expert’s own instrument, which he restored himself, and which after the restoration was first played in public exactly a year ago at one of the home-concerts of the Beethoven in Buda Festival. Although Beethoven probably never played a physharmonica, several of his pieces were rewritten to this instrument in his lifetime. The physharmonica was primarily a favored instrument of home music, which made it possible for enthusiastic music lovers to play symphonic or chamber pieces at home, independently or together with other keyboard instruments. Balázs Szabó’s performance would have been perfectly fit for a 19th century saloon, since it authentically reflects the freedom and diversity that characterized Beethoven-era home-concerts.

E-dúr szonáta Op. 109 Asz-dúr szonáta Op. 110 C-moll szonáta Op. 111 Jegyek

Piano Sonata in E major, Op. 109 Piano Sonata in A-flat major, Op. 110 Piano Sonata in C Minor, Op. 111 Tickets

Mitől olyan izgalmasak és egyszerre megfoghatatlanok a nagy szerzők kései művei? Gyakran érezhetjük úgy, mintha valami misztikus erő venné körül ezeket az alkotásokat. Olyan erő, amely egyszerre érinti a kort, amelyben a művek születtek, a saját korunkat, amelyben élünk, és mindezeken átívelve azokat a megfogalmazható és meg nem fogalmazható egzisztenciális kérdéseket, amelyekkel előbb-utóbb mindannyian szembesülünk. Beethoven kései zongoraszonátái különösen mély és érzelemgazdag módon kapcsolódnak ezekhez a kérdésekhez, és nagyban meghatározzák mindazt, amit a zeneszerző kései stílusáról és életművének hatásáról ma gondolunk. A Beethoven Budán Fesztivál koncertjén ezekkel a nem mindennapi művekkel a különlegesen ihletett, nagy tudású és mély érzésű zongoraművész, Fülei Balázs előadásában találkozhat a közönség. Vázlatkönyvei tanúsága szerint Beethoven 1820 és 1822 között párhuzamosan dolgozott utolsó három zongoraszonátáján, melyek így igazi triptichont alkotnak. Ezekben a műveiben Beethoven teljesen maga mögött hagyja a zeneszerzés külsőségeit, és legbelsőbb lényegükre bontva, hihetetlenül koncentráltan dolgozik a zenei témákkal, gondolatokkal. Megkérdőjelezi és újraírja a zongoraszonáta műfaji és formai hagyományait, és olyan harmóniai újításokat mutat be, amelyek a megszokott kereteken jóval túlmutatnak. Beethoven kései szonátái egyszerre jelentenek komoly intellektuális és technikai kihívást az előadóknak, miközben a hallgatókat is arra ösztönzik, hogy mélyedjenek el a művekben, és váljanak aktív befogadókká. Ahogy az amerikai zongorista és zenetudós Charles Rosen megfogalmazta: „Ahhoz, hogy megértsék és örömüket leljék ezekben a darabokban, a hallgatóknak olyan aktívan kell részt venniük a befogadásban, amit egyetlen zongoraszonáta sem követelt meg tőlük korábban.” Az E-dúr szonáta erőteljes érzelmi állapotok közti utazásként fogja össze a három tételt. Az első rendkívül improvizatív, álomszerű fantázia, melyet félelmetesen fókuszált, hirtelen kitörésekkel és kísérteties pillanatokkal gazdagított Prestissimo második tétel követ. Szinte vallásos extázisával a lírai és érzelmes záró tétel hoz feloldozást, mely a látszólag ellentétes érzelmeket is képes egymással összeegyeztetni, megbékíteni. A tétel utolsó variációjában a korálszerű harmonizációból a téma előbb örvénylő tengerré alakul, majd elcsendesülve visszatér, hogy eredeti egyszerűségében vehessünk búcsút tőle. Az Asz-dúr szonáta az E-dúrnál valamivel érdesebb, nyersebb formában mutatja meg az érzelmeket: a részvét és a kétségbeesés hangja ugyanúgy ott rejlik benne, mint a megnyugvásé vagy a győzelemé. „Con amabilità”, azaz „szeretetre méltóan” – így szól Beethoven előadói utasítása az első tétel elején, mely békésen, természetesen éneklő témákkal indítja a művet. A szélsőséges dinamikákkal, gyakran hirtelen effektekkel is játszó Scherzóban két népszerű dal témája is megbújik. A harmadik tétel recitativókra emlékeztető gesztussal kezdődik, melyet lassabb arioso és gyorsabb fúgaszakaszok váltakozása követ. Szenvedés, várakozás és küzdés vezet el az életbe való visszatérésig, a szonáta győzelmi záróhangjáig. A c-moll szonáta két tétele között figyelemre méltó kontrasztok feszülnek: szonátaforma és variációs forma, c-moll és C-dúr hangnem, allegro és adagio, nyughatatlanság és transzcendens harmónia állnak egymással szemben. Az első tétel francia nyitányhoz hasonló lassú bevezetéssel indul, majd a Sors-szimfóniához hasonló főtémát fugato szakasz követi, melynek kavalkádjából csak a melléktéma hoz rövid ideig megnyugvást. A kopár, gyakran egyszerű unisono textúrák olykor egy pillanat alatt változnak őrült hangkaválkáddá, majd vissza eredeti formájukká. Az első tétellel szemben a második mintha üres vászon volna Beethoven előtt, melyre egyszerű harmóniai eszközökkel festi fel a különböző variációkat. A letisztult téma fokozatosan egyre sűrűbb és ragyogóbb hangfüggönnyé válik, miközben olyan szokatlan és izgalmas szakaszok is kibomlanak belőle, mint a harmadik variáció szinte jazzes hangjai, melyet Stravinsky egyszerűen csak „boogie-woogie”-nak nevezett. A mindennapi tapasztalásunkon túli térben és időben is mozgó darab mélységét és sokrétű hatását mutatja, hogy Doktor Faustusában Thomas Mann is hosszabb elmélkedést, elemzést közöl róla.

Why are the late works of great composers so exciting as well as elusive? We often feel that some kind of mystic power surrounds these works. A power that touches the era when the music was composed as well as the era that we live in, and spanning them touches the tangible and intangible existential questions that we all must face sooner or later. Beethoven’s late piano sonatas are connected to these questions in a particularly deep and emotion rich manner, and greatly define what we think today about the composer’s late style and the influence of his life work. At the concert of the Beethoven in Buda Festival, these rare pieces will be presented to the audience by Balázs Fülei, an extraordinarily inspired and competent pianist with deep emotions.

Szilasi Alex – zongoraművész műsorvezető: Kovács Sándor – zenetörténész BETELT

Beethoven and improvisation Presenter: Sándor Kovács SOLD OUT

„Beethoven improvizációival a legelőnyösebben mutatkozott be: kivételes, amilyen könnyeden, mégis szilárdan követték egymást a gondolatai. Beethoven nemcsak a pillanat hevében variálja a neki szánt témákat (amivel sok virtuóz egy vagyont keres...), hanem valóban fejleszti is őket. Mozart halála óta – aki ebben a tekintetben non plus ultra – senkinek a játékában nem lelhettük ekkora örömünket, mint Beethovenében.” 1792-ben Johann Schenk jelentette meg az Allgemeine musikalische Zeitung hasábjain az idézett sorokat. Schenké mellett több rajongó hangvételű kritika is fennmaradt Beethoven rögtönzéseiről, melyek arról számolnak be, hogy a komponista a legkisebb zenei motívumból is képes volt megdöbbentően színes és élénk zenei párbeszédet teremteni. A korabeli írásos beszámolóknál azonban izgalmasabban mesélnek Beethoven improvizációiról maguk a szerző művei, melyek olykor egy-egy rögtönzés lenyomataként kerültek papírra. Variációi és variációs tételei mellett rengeteget elárulnak a zeneszerző improvizációs gondolkodásmódjáról zongoraversenyeinek leírt kadenciái, melyek spontán és fantáziadús módon hagyják a zongora szólam (és rajta keresztül a zongorista) egyéniségét kibontakozni. Beethoven gyakran csempészett a rögtönzés hatását keltő elemeket szigorúbban strukturált műveibe is, például az op. 27-es zongoraszonátáiba, melyeket sonata quasi una fantasia felirattal látott el. Egyik tanítványa, Ferdinand Ries feljegyzései alapján közös turnéikon Beethoven inkább csak vezényelni és improvizálni szeretett, miközben zongoraversenyeinek és kész műveinek bemutatását Riesre bízta. Fontos azonban tudatosítanunk, hogy – ahogyan a korban ez természetes volt – Beethoven improvizációi is meghatározott keretek között és szabályok mentén születtek. Véletlenszerűen egymás mellé helyezett zenei szakaszok helyett sokkal inkább rögtönzött, mégis teljes értékű zeneműveket hozott így létre, melyek gyakran kész darabokként is tovább éltek. Az improvizáció és a zeneszerzés kapcsolódásai megjelennek Czerny 1854-es Anekdoten und Notizen über Beethoven című írásában is, melyben Beethoven több kész művét is az improvizáció példájaként említi. Talán Czerny csak a korabeli olvasók számára keresett ismerős párhuzamokat, példái mégis azt bizonyítják, hogy az improvizáció mint gondolkodás- és működésmód olyan nagy Beethoven-műveket is áthat, mint a Karfantázia vagy a 9. szimfónia. De hogyan komponált Beethoven, és milyen hatással lehettek improvizációi egy-egy konkrét mű születésére? Hogyan befolyásolhatta a hangszerek technikai adottsága a rögtönzési szokásokat? Mi különböztethette meg Beethoven improvizációit azoknak a kortársaknak a rögtönzéseitől, akikre ma már inkább csak anekdotákon, nem műveiken keresztül emlékszünk? Hogyan volt képes Beethoven egyetlen egyszerű dallamból vagy témából kiindulva nagy formákat építeni? Hasonló kérdéseket jár körül a Budai Zeneszalon Beethoven és a rögtönzés témájának dedikált előadása, melyen biztosak lehetünk benne, hogy improvizatív elemekből sem lesz hiány.

The surviving enthusiastic critiques about Beethoven’s improvisations all describe that the composer could create a stunningly vivid and diverse musical dialogue based on the tiniest motif. However, the composer’s works themselves provide a more exciting tale of Beethoven’s improvisations than all contemporary written accounts, because from time to time they were written based on impressions of improvisations. But how did Beethoven compose, and what kind of influence did his improvisations have on the birth of specific pieces? How did the technical features of instruments affect improvisation habits? How were Beethoven’s improvisations different from the improvisations other contemporaries, whom we only remember today in the form of anecdotes rather than their music pieces? How could Beethoven build great structures based on one simple melody or theme? The Buda Music Saloon’s performance dedicated to the topic of Beethoven and improvisation explores similar questions, where we are certain that we will hear plenty of improvisational elements. 

Beethoven: A-dúr hegedű zongora szonáta, Op.30. No.1 Beethoven: G-dúr hegedű-zongora szonáta, Op.30. No.3 -szünet- Beethoven: c-moll hegedű-zongora szonáta, Op.30. No.2

Beethoven: Violin and Piano Sonata in A Major, Op. 30, No. 1 Beethoven: Violin and Piano Sonata in G Major, Op. 30, No. 3 – Intermission – Beethoven: Violin and Piano Sonata in C Minor, Op. 30, No. 2

Május 7. szimbolikus dátuma a Beethoven Budán Fesztiválnak: 1800-ban Beethoven ezen a napon adott koncertet a Várszínházban. Ahogy a korabeli kritikák is megemlékeznek róla: „a hangversenyen a híres Beethoven úr különös ügyességgel mutatta be tehetségét a Forte-pianon, mellette pedig Punto úr tüntette ki magát ritka talentumos játékával vadászkürtön.” 219 évvel később, a Fesztivál idei emlékhangversenyén ugyancsak egy különleges előadó-páros lép a hajdani Várszínház színpadára: Baráti Kristóf és Berecz Mihály Beethoven op. 30-as sorozatának hegedű-zongora szonátáit adja elő. Beethoven összesen tíz hegedűszonátát írt, egy kivételével mindet harminckét éves kora előtt. Ezek a művei talán szorosabb szálakkal kötődnek a klasszikus stílushoz és kevésbé forradalmiak, mint kései alkotásai, mégis újradefiniálták a hegedűszonáta műfaját. Bár ma legtöbbször hegedűszonátaként emlegetjük őket, Beethoven a kottában a következő feliratot tüntette fel: „szonáta fortepianóra és hegedűre”. Egyik legfontosabb újítása, hogy szonátáiban egyik hangszer sem kísérőhangszer, a hegedű és a zongora valódi partnerei egymásnak. Mint két egyenrangú szereplő egy történetben, kiegészítik a másikat, párbeszédbe és interakcióba lépnek egymással. Amellett, hogy igazi zongoravirtuóz volt, Beethoven profi játékosként bánt a hegedűvel is, kiválóan ismerte kifejezésbeli és technikai lehetőségeit, és a hangszer korabeli újításaihoz is könnyen alkalmazkodott. 1802 nyarán orvosai azt tanácsolták Beethovennek, hogy hagyja el Bécset, és utazzon el Heiligenstadba. Mindez alig néhány évvel azután történt, hogy a zeneszerző először érzékelte, hogy valami baj lehet a fülével. Ahogy orvosai, így ő is abban reménykedett, hogy a természet közelsége és a nyugodt környezet jó hatással lehet az egészségére és a közérzetére. Heiligenstadtból már visszaérkezett Bécsbe, mire 1802 októberében befejezte op. 30-as sorozatát, mely három merészen eltérő karakterű, mégis egymással szerves egységet alkotó hegedűszonátát foglal magában. A sorozat első darabja, az I. Sándor orosz cárnak dedikált A-dúr szonáta elegáns, finom és érzékeny zene. Nyitó tételében az első pillanattól fogva egymásba fonódnak a hegedű és a zongora szólamai. Gyengédség és szomorúság hatja át a második tételt, mely a Bartók kamarapartnereként is ismert hegedűművésznő, Arányi Jelly számára is különös jelentőséggel bírt. Végül egy megkapó témára írt variációs finálé zárja a művet. Dráma, szenvedély és erő sugárzik Beethoven c-moll hegedű-zongora szonátájából, mely bizonyos szempontból a szerző leggrandiózusabb alkotása a műfajon belül. A c-moll összetéveszthetetlenül fontos hangnem volt Beethoven számára – a szonátával nagyjából egyidőben született c-moll darabjai közé tartozik többek között az 5. szimfónia, a 3. zongoraverseny és a „Patetikus” zongoraszonáta is. A négytételes c-moll hegedűszonáta első tétele pregnáns főtémával indul, majd váratlan megtorpanásokkal vagy épp kitörésekkel folytatódik, míg el nem jut a játékos indulóra emlékeztető melléktémáig. Az Adagio a darab legnyugodtabb tétele, melynek himnikus dallamát először a zongora mutatja be. A hangsúlyokkal való játék és ritmikai meglepetések teszik színessé a Scherzo tételt, melyet egy olykor viharos és nyughatatlan, mélységeiben mégis nagyon fegyelmezett finálé követ. A G-dúr szonáta háborítatlan, vidám és élénk hangja tanúskodik arról, hogy Beethoven nyáron Heiligenstadban, a természetben komponálta a művet. Az első tétel Haydn és Mozart hagyományait egyedi, csak Beethovenre jellemző eszközökkel vegyíti. Az utasítás szerint menüett-tempóban játszandó, gazdag és meleg hangzású középső tétel után a haydni humort sem nélkülöző záró tétel teszi teljessé a művet.

7 May is a symbolic date of the Beethoven in Buda Festival: in the year 1800 Beethoven gave a concert on this day at the Castle Theatre. As contemporary critiques remember it: „at the concert the famous Mr. Beethoven displayed his talent on the Fortepiano with extraordinary deftness, and beside him Mr. Punto exhibited his rare talent at hunters’ trumpet play”. 219 years later, at this year’s Memorial Concert of the Festival, another special performer duo will play on the stage of the former Castle Theatre: Kristóf Baráti and Mihály Berecz will present Beethoven’s Violin and Piano Sonata in A Major, Op. 30. Beethoven wrote a total of 10 Violin Sonatas, with one exception all of them before the age of 32. These works are perhaps closer connected to the classical style, and are less revolutionary than his late pieces, they still redefined the Violin Sonata genre. One of Beethoven’s most important innovations was that in his sonatas neither instrument is an accompanying instrument, the violin and the piano are true partners of each other.